A Black Hawk Down vagyis „A Sólyom végveszélyben” című film egy évtizede megtörtént kommandós esetet dolgoz fel. 1993. október 3-án közel 100 ejtőernyős amerikai katonát dobtak le Mogadishuban, Szomália fővárosában. A polgárháborút szító hadúr és szárnysegédei voltak a célpontok. A 45 percesre tervezett villámakció 16 órás vérfürdőbe torkollott. 18 katonát és két Black Hawk típusú hipermodern harci helikoptert veszítettek az amerikaiak. A sikertelen akció a szomáliai amerikai akciók beszüntetésére hangolta az otthoni közvéleményt.
Az elmúlt mintegy 2 év tapasztalatai alapján valahogy így, ilyen eleve halálra ítélt próbálkozásnak érzem és látom a bloggerek, köztük a magam tevékenységét is. Nem, nem azért, mintha az eredeti cél és szándék bármiben is megváltozott volna, hanem azért, mert – minden jobbító szándék ellenére – csupán pusztába kiáltott szó értékűvé váltak a közzétettek.
Igen, csupán pusztába kiáltottak értékűvé és igazából nem is az „ellen” oldaláról érkező támadások miatt, hanem az állítólag mellettünk ki(nem)állóak okából.
Mint blogot üzemeltető felelősek vagyunk az azon megjelentekért, azok igazság- és valóságtartalmáért, legyen az akár blogbejegyzés, vagy akár csak egy névtelen hozzászólás. Igen akár egy névtelen hozzászólás tartalma miatt is kénytelen-kelletlen felelősséggel tartozunk, így vagy tüzetesen és aprólékosan elemzünk minden egyes mondatot, vagy akár kifejezést annak lehetséges következményei érdekében, vagy „kockáztatva” bízunk a kizárólag csak ránk, mint bloggerekre nézve hátrányosak elmaradásában. (amit a jog amúgy a „gondatlanság” fogalomkörébe sorol)
A névtelenül hozzászóló rajtunk kívül semmit nem kockáztat, így aztán sokak saját indulataik kiélésére, levezetésére használják fel eme „hozzászólásuk” lehetőségét, de még a mellettünk állók is sokszor – akaratukon kívül is – bajba sodorhatnak bennünket. Ráadásul a mellettünk állókban, a mellettünk nyilatkozókban még jobban is bízunk az átlagosnál, így velük szemben még a szokásosnál is óvatlanabbak és elővigyázatlanok vagyunk, sokszor sajnálatos következményekkel.
Így jártam én is, amikor még jóval korábban az egyik Juharos jó ismerősöm azzal a hírrel keresett meg, hogy újabb gyermekbántalmazásra került sor, sőt az a korábbiakhoz hasonlóan ismét csak eltussolásra került. Ismerősöm nem csupán a bántalmazott gyermeket nevezte meg, megjelölve azt a Kecskeméten kívüli tábort is, ahova a gyermeket állítólag „eldugták”, de egyben előttem több kollégáját is felhívta az információi megerősíttetése végett, így az általa elmondottakat – vélhető jogos felháborodásom miatt – blogomon közzétettem, az általuk megnevezett Kun Anita személyét elkövetőként megjelölve.
Anita – a jog által számára biztosított lehetőséggel élve – rágalmazás miatt eljárást kezdeményezett velem szemben. Bevallom, az ügybeni idézést megkapva igencsak értetlenkedtem azon, hogy feljelentett, hiszen többen is, általam személyesen is ismert munkatársai rá nézve terhelően nyilatkoztak előttem, nem is értettem, hogy mire is számít ezzel a feljelentésével, hiszen ugye a „rágalmazó” nem vonható büntetőjogi felelősségre, ha állítása valósnak bizonyul
Így aztán nyugodtan és magabiztosan mentem a tárgyalásokra, a gyermek jogos érdekére hivatkozva kérvén a valóság bizonyításának lehetőségét. Kicsit elbizonytalanodtam ugyan akkor, amikor elém tárták azokat a jelenléti íveket, amelyek szerint azokon a napokon, amikor a gyermek sérüléseinek keletkeztek, Anita nem is dolgozott, de gondoltam, majd jönnek a tanúk, azok majd csak elmondják az igazat. Hát nem jöttek, nem vállalták, már nem is emlékeztek, de nem csupán arra nem, hogy korábban mit állítottak, de még magára a történtekre sem.
Ennek okát nem firtatva azért igencsak elgondolkoztató számomra, mint egy blogot üzemeltető számára a történet. Kezdjük ugye azzal, hogy nekem sem nem tisztem, sem nem jogom mások fölött pálcát törni, mások cselekményét jogilag megítélni, én csak tájékoztathatok (esetleg véleményezhetek) annak valóságalapjáért való felelősségem mellett.
Hogy ki mondott és mond igazat ebben a gyermekbántalmazásos ügyben, azt nem tudom, de nem is ez a lényeges ebben az ügyben, hanem az, hogy a blogomon megjelentettem egy bejegyzést, amely valóban alkalmas volt arra, hogy az érintett személy közmegítélését negatívan befolyásolja.
Tettem ezt mások (igaz ugyan, hogy általam ismertek) elmondására alapozottan, de miért is nekik kellene hinnem és nem Kun Anitának? Anita ugyanis - velük ellentétben - kiállt a maga igazáért, vállalta annak minden kellemetlenségét, nevét és személyét adva az eljáráshoz, nem pedig hozzájuk hasonlóan a névtelenség homályába burkolódzva „hátulról mellbe” támadott. Az ilyen ellenfelet én jobban tisztelem, mint a csupán fülbe sugdolódzó alamuszi barátot, ráadásul jobban is hiszek neki, mint annak, aki nyíltan már nem áll ki az általa korábban „pletykáltak” mellett. (anélkül ugyanis az csupán csak pletyka marad, abból is a rosszindulatú fajta, ráadásul esetleg csak egy eszköze lettem egy "munkatársak közötti ellentét feloldásának"))
Mindezekből következően egyértelmű, hogy én hibáztam és vétettem, amikor az ominózus Kun Anita személyiségi jogait sértő, őt emberileg dehonesztáló blogbejegyzést közzétettem. Én vétettem és hibáztam akkor is, amikor azt hittem, hogy a gyáva birkaközösség összbégetéséből egyedi, saját önbecsülésre alapuló hangok is kihallanak majd, de tévedtem, azok továbbra is csak a mindig háttérben megbúvó anonim megnyilvánulások, „vesszen a kolompos” alapon.
Nem valakit bántani, megsérteni vagy megvádolni szándékoztam, csupán tájékoztatni és egyben felhívni a közvéleményt valamire, ami végül is nem igazán bizonyult valósnak, mert "becumiztam" egyesek be nem bizonyult állításait. Ilyen ismerősök, barátok mellett nincs már szükség ellenségre sem, a Juhar ismét és továbbra sem tagadta meg önmagát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése