"ÉRTETLENKEDÉSEMET VAGYOK KÉNYTELEN KIFEJEZNI" AVAGY MI FOLYIK ITT KECSKEMÉTEN?

Nem tagadom, kiemelt figyelemmel kísérem a Juharos büntetőügy alakulását, nem csupán mint az ügyet kirobbantó feljelentő, de egyben "csak úgy" szakmai szemmel is. Bár egyeseknek valószínűleg nagyképűségnek tűnik (vagy annak kívánják maguk látni azt) de "valamicskét azért konyítok a témához, így "értetlenkedésemet vagyok kénytelen kifejezni" az alábbiak okából:

Mindannyian tudjuk, hogy a büntetőügybe számos olyan dolgozó került "bevonásra" akik csupán a vélt munkaköri kötelezettségük tudatában, a vezetői utasításnak eleget téve "kísérték be" a gyermekeket abba az általuk hivatalosnak gondolt dühöngőbe, amelynek alkalmazása törvényességét a fenntartó illetékese is megerősített előttük.

Röviden ugyanez: az érintett dolgozókat hivatalosan is becsapták, félrevezették és megtévesztették a dühöngő létének és alkalmazhatóságának kérdésében, ők alappal feltételezhették, hogy az szabályos. Még a jogvégzettek között is többségben vannak azok, akik nem tudnak különbséget tenni a speciális és a különleges intézmény és az ott alkalmazhatóak között, miképpen lenne ez egy egyszerű(bb) dolgozótól elvárható?

Nem értem, hogy ez a "védekezésük" miért maradt el és miért nem játszott szerepet az eljárás során? A védelmek oldaláról nem került sor ennek firtatására, mint ahogyan a dühöngő alkalmazhatóságának törvényességét erősítő és hangoztató BKMÖ illetékes megidézése és erre vonatkozó nyilatkoztatása is elmaradt. A valóban felelősök személyének tisztázására irányuló olyan kérdések , mint pl: "tessék már megmondani legyen szíves, hogy miért tetszett hazudni a dolgozóknak és miért tetszett nekik tudottan bűncselekmény elkövetésére utasítást adni" és hasonlóak elmaradása a vádlottak többségének nem, kizárólag csak az igazán vétkeseknek kedvező, na meg persze az ennek okából az egészből kimaradó BKMÖ illetékeseknek.

Az "ennyi embert csak nem büntetnek meg" szemlélet itt nem igazán jön be, bár az is igaz, hogy a kérdések feltevését elmulasztók sem kerülnek így összetűzésbe a "nagy emberekkel" az elítélésre kerülő "kisemberek" pedig csak a sok ügyfelek egyikei, nem számít? Sem a kirendeltek, sem a néhány "fogadottak" közül nem volt tapasztalható az elvárható "harc az ügyfél érdekében", a tárgyalások ezen oldalról szép csendben csordogáltak.

Bezzeg a másik oldal az nem hallgatott. Az I. rendű szépen "kiosztotta" a társaságot, beleértve a bíróságot, az eljáró ügyészt, na meg persze a vele szemben nyilatkozókat! A korábbi (nem igazán megalapozott ) "politikai támadás" hangoztatást felváltóan most jött a személye elleni "összeesküvés-elmélet" amelynek főkolomposaként az egyik vádlott-társát jelölte meg, abban sem zavartatva magát, hogy ezen kijelentései a hamis vád és a rágalmazás bűncselekmények törvényi tényállását is kimerítik.

Elképzelhető viszont, hogy az elsőrendű ezzel a magatartásával a Btk. 24. §-a szerinti büntethetőséget kizáró okra hajt? "A törvény 24. §-a szerint nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában – így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban – követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék"

Mi mással lenne magyarázható az elsőrendű beadványának azon kijelentése, amely szerint "ahhoz, hogy az állami gondoskodásban nevelkedő gyermekek jobb körülmények között nevelkedhessenek a balkáni körülmények után KÉNYTELEN VOLTAM AZ IGAZGATÓI FELADATOT ELVÁLLALNI"? (amely önfeláldozást ugye csak a dr. Bagó-féle "emberi nagyságáról tett tanúbizonyságként" lehet értékelni)

Persze az "eljárás során számomra egyértelműen kiderült, hogy Kósa István manipulálta a csoportjába járó gyermekeket és nagyon sok esetben a kollégákat is és az első perctől kezdve részt vett abban az összeesküvésben, ami az én igazgatói pozíciómból való eltávolításomat tűzte ki célul" nyilatkozat sem csupán a hamis vád bűncselekményének, de egyben a fenti büntethetőséget kizáró ok "megállapítására" is alkalmas.

Ugyanezen gondolatok erősödnek az emberben, olvasva az elsőrendű beadványa azon kijelentését, mely szerint "a 2005 év óta folyamatos intézményen belüli feszültségen, a demoralizálódott nevelői közösség állapotában" csak az ő gyermekvédelmisként történt foglalkoztatása hozott gyökeres változást, hiszen a tevékenysége eredményeként a gyermekek lenyugodtak a rövid idő alatt létrejött bensőséges, bizalmi viszony hatására. (amit ezek szerint az az írásbeli figyelmeztetés sem zavart meg, amely szerint az akkori intézményvezető felszólította az akkori gyermekvédelmist , hogy szíveskedjen néha a munkahelyén belül is, ne csak azon kívül tartózkodni, és talán ha végre lenne szíves - hónapokkal később ugyan, de - mégis csak elszámolni a gyermekek zsebpénzével)

Most így visszaemlékezve, tényleg, még 1970 év márciusában, annak is 24. napján Budapesten az Andrássy (akkor még Népköztársaság) úton - természetesen Gyula város irányába - baktatva fejem fölött egy fénylő-ragyogó csillag szelte át "iránymutatóan" az égboltot, mellettem pedig 3 (román) király húzott el Dáciájában, amely égi jeleket én balga fejjel csupán csak egy Malév gép leszállásának, valamint a balga magyarokat átverő kamu tolldunyhaárusok vidám, elégedett hazaindulásának véltem, de a fenti sorokat olvasván most már "megvilágosodtam" (persze a  Btk. 24. §-át létrehozó jogalkotó célzat terén is!) biztos éppen akkor született meg az új  (Juharos)  Messiás!

Fentiekből egyértelmű és nyilvánvaló hogy a bíróságon nem is egy büntetőper, hanem valójában a  modern kori "MESSIÁS" ismételt keresztre feszítése zajlik, ráadásul a korábbinak csak gyenge utánzataként. Mert ugye mi másnak is lenne értékelhető, hogy a folyamatban levő eljárás során az az ugyancsak lényegi, el nem hanyagolható kérdés mind ezidáig fel sem merült, hogy az igazgatói utasításra dühöngőbe bezárt gyermekeket mikor, ki és kinek az utasítására volt jogosult kiengedni?

Valahogy kimaradt ez a kérdés, pedig gondoljunk csak bele? A gyermek bezárásának elrendelésére jogosult személyét ismerjük, mint ahogyan a bezárás folyamatát is, de mikor és mitől/kitől is feltételezetten jöhetett ki a dühöngőből a gyermek? Ki volt jogosult azt eldönteni, ki adhatott arra, a kiengedésére utasítást, ki döntötte el, hogy a bezárás "már elérte" a kívánt célját? Miért is e téren ez a "diszkrét" hallgatás, miért nem firtatja senki sem mindezeket?

Talán azért, mert ebből rögtön kiderülne, hogy a dühöngőbe bezárt gyermek nem is az ismeretlen időtartamú "lenyugvásáig" hanem már eleve meghatározott időtartamra került volna be oda? hiszen senki arra szakképzett nem kísérte figyelemmel a gyermeki pszichés állapotot! Netán egy kis idő múlva, csak úgy "ránézésre" történt a bekövetkezett "gyógyulás" diagnosztizálása és a gyermek kiengedése? De ki volt erre a megállapításra jogosult? ki engedhette ki végül is a gyermeket?

Ugye, ugye? Igencsak tanulságos lenne ezen kérdéskör teljes mértékbeni "kibontása", sok mindenre magyarázatot kapnánk, de az ezen válasz - ahogyan a többi is - ugyancsak elmarad.